Zrínyi dala
Hol van a hon, melynek Árpád vére
Győzelemben csorga szent földére
Mely nevével hév szerelmet gyújt;
S messze képét bújdosó magzatja
Még Kalypso keblén is siratja,
S kart feléje búsan vágyva nyújt?
Itt van a hon, ah nem mint a régi,
Pusztaságban nyúlnak el vidéki,
Többé nem győzelmek honja már;
Elhamvadt a magzat hő szerelme,
Nincs magasra vívó szenvedelme,
Jégkebelben fásult szívet zár.
Hol van a bércz, és a vár fölötte,
Szondi melynek sánczait védlette,
Tékozolva híven életét;
Honnan a hír felszáll, s arczulatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késő századokra vét?
Itt van a bércz, s omladék felette,
Mely a hőst és hírét eltemette,
Bús feledség hamván, s néma hant;
Völgyben űl a gyáva kor s határa
Szűk köréből őse saslakára
Szédeleg ha néha felpillant.
És hol a nép, mely pályát izzadni,
S izzadás közt hősi bért aratni
Ősz atyáknak nyomdokin tanult;
S szenvedett bár, s bajról bajra hága,
Hervadatlan volt szép ifjusága,
A jelenben múlt s jövő virúlt?
Vándor állj meg! korcs volt anyja vére,
Más faj állott a kihúnyt helyére,
Gyönge fővel, romlott, szívtelen;
A dicső nép, mely tanúlt izzadni,
S izzadás közt hősi bért aratni,
Névben él csak, többé nincs jelen.
— Kölcsey Ferenc