Salgótarján: Történelme
Történetét a honfoglalás idejéig vezethetjük vissza. A 10. század első évtizedében a Tarján nevű törzs birtokolta, melyet a belső gyepűvonal védelmére telepítettek ide.
A település a Kacsics nemzetség ősi birtokaihoz tartozott. 1246-ban a Kacsics nemzetség Illés ágából származó Péter birtoka volt.
1280-ban Péter testvérének, Simonnak fiait, Miklóst és Simont találjuk itt. 1327-ben az ugyanebből a nemzetségből származó Salgai Illés és Miklós, valamint ezek fiainak osztatlan birtoka volt.
1332–1337-ben már a pápai tizedjegyzék is említette plébániáját, tehát ekkor már egyházas hely volt.
Egy 1348-ban kelt oklevél már említette Salgó várát is, amelynek közelében feküdt a község.
1411-ben a Szécsényieké, akik ekkor megosztoztak az öröklött javakon, az itteni vár Salgó Simonnak jutott.
1450-ben a cseh husziták birtokába került, akiktől azonban 1460-ban Hunyadi Mátyás király
visszafoglalta.
Tarján helység az egész középkorban a Salgó vára sorsában osztozott és vámhely is volt.
1439-ben az oklevelek Salgó községet is említették, amely közvetlenül Salgó vára alatt, a későbbi Salgó-puszta helyén feküdt.
1548-ban Bebek Ferenc volt a település földesura.
1552-ben a vár Derencsényi Farkas kezében volt, de 1554-ben, miután az őrség Zagyvai Ferenc kapitány vezetése alatt az ellenség közeledtére megfutamodott, a vár a törökök kezébe került.
1562–1563-ban Hüsszein, Ali basa nagyvezér csauszának hűbérbirtoka lett.
1593-ban Tiefenbach Kristóf és Pálffy Miklós foglalták vissza a várat a törököktől.
A 17. században már kovácsműhelye és malma is volt a falunak, amelynek ekkor 247 lakója volt. Fülek várának 1682-es ostroma után a település elnéptelenedett, és tíz évig lakatlan maradt. Az 1782-ben lassan újra benépesülő település még sokáig nem tartozott a jelentősebbek közé. Ekkor eléggé színes lett a nemzetiségi összetétel, amelyek főleg szlovákok voltak. Érkeztek ide visszavándorló magyarok illetve ruszinok.
A törökök kiűzése után a helység gróf Volkra Ottó Kristóf birtokába került, akinek örökös nélküli halála után, a 18. század elején, báró Szluha Ferenc szerezte meg.
1715-ben 17, 1720-ban 20 magyar háztartását írták össze, 1470-ben még a báró Szluha család volt a birtokosa.
1770-ben Jeszeniczei Jankovich László, 1828-ban Jankovich Antal, Nógrád vármegye alispánja, majd gömöri főispán volt a földesura.
1783-ban újabb betelepülési hullámban érkeztek visszamenekülő magyarok és romák.
1821-ben régi kis temploma tűzvész áldozata lett. Jankovich Antal, a plébánia akkori kegyura, a leégett templomot helyreállíttatta és megnagyobbíttatta, Luby József pedig 1866-ban tornyot építtetett hozzá. A hívek szaporodásával azonban ez a templom is szűk lett, mire azt Kovács Nándor prépost-plebános kezdeményezésére 1900-ban teljesen átalakították. Református temploma 1882-ben épült, de a tornya 1894-ben.
A 19. században többször érték a helységet súlyos elemi csapások. Az 1840-es években az árvíz döntötte romba a katlanszerű völgyben álló lakóházakat és gazdasági épületeket. Árvíz volt még 1870-ben és 1873-ban is, majd 1821-ben nagy tűzvész volt, amelyben a római katolikus templom teteje is leégett. …